A népzenei tanszak mint lehetséges továbblépés miért nem volt opció?
Nagyon foglalkoztatott, de az érettségi közeledtével végül nem a zenei pálya mellett döntöttem. Amikor pedig befejeztem a mesterképzést is (településmérnöki tanulmányokat), sem erőt, sem kedvet nem éreztem ahhoz, hogy újrakezdjem a tanulóéveket. Az énekesi tevékenységemben igazából nem tapasztaltam ennek hátrányát. Teljesen beépültem a fővárosi népzenei közegbe, folyamatosan és aktívan forogtam benne szólistaként és más zenekarokban. 2008 óta vagyok a Dűvő zenekar énekese, és már a salgótarjáni éveim alatt is sokat jöttem-mentem. Több ízben pályáztam a Táncház – népzene és az Új élő népzene lemezsorozatokra, melyekre számos alkalommal sikeresen felkerültem egy-egy felvétellel. Szólistaként megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet, alkalmanként az Állami műsoraiban énekelhetek. Úgy érzem, sikerült elérnem azt, amit vidékről induló népdalénekesként szerettem volna.
A 2012-es Fölszállott a páván való szereplésed nyilván sokat lökött a pályádon. Mi motivált? Megint megmutatni magad, mint tetted azt tizenéves korodban a különböző versenyeken?
Leginkább a kíváncsiság vezetett. Ez volt a legelső évad, nem tudtuk, pontosan mi ez, miként fog működni. Mindenkinek új volt. Egyáltalán nem a „kitörési lehetőséget” kerestem, inkább egy örömteli érzés volt bennem, hogy ha már ilyen platformon tud bemutatkozni a népzene és a néptánc, akkor én is szívesen hozzáteszem a részem. A műsor mögött álló Hagyományok Háza egyfajta szakmai biztosítékot jelentett, így szívesen jelentkeztem. Nagy élmény volt az egész, és persze legtöbben innen ismernek.
Te amúgy jártál gyűjteni? Vagy a te generációd már csak felvételekről tanulja a hagyományt?
Gyerekként édesapámmal a saját környezetemben, Nógrád megyében készítettem felvételeket énekes és mesemondó nénikkel. Jelenleg is van közvetlen kapcsolatom hagyományőrző mesterekkel, de saját gyűjtésem alig. Az én generációmnak a nálunk fiatalabbakkal együtt már valóban eléggé kényelmes helyzetünk van, hisz az interneten és kiadványok formájában minden megtanulnivaló előttünk hever. Vannak kották, videók, hangzó mellékletek és olyan oktatók, akik kiválóan át tudják adni tudásukat, tapasztalataikat. Így nem vagyunk rákényszerítve, hogy feltétlenül keressük a személyes kapcsolatot az idős zenészekkel. Persze, aki igazán elhivatott, az egy bizonyos szint felett szükségét érzi, hogy a mélyére ásson. Ahhoz, hogy minél tökéletesebben elsajátítsuk az adott tájegység muzsikáját, énekeit, táncát, azt megértsük, funkciójában használjuk, vagy színpadi produkcióban feldolgozzuk, óriási töltést tud adni a személyes találkozás élménye. Szerintem a legnagyobb kihívás most – amikor már nemcsak egy tájegység, egy falu, hanem azon belül is egy-egy muzsikus vagy énekes repertoárjából válogatunk –, hogy körültekintően és felelősen válogassuk ki és adjuk tovább azt, ami értékes.